Szoríts úgy, mint néma éj a csillagok ragyogását,
S mint elhalt korallok, a tenger áramlását.
Szoríts, ahogyan még soha senki mást,
Minthogyha ez lenne az utolsó közös tánc.
Szoríts órákig, napokig, hetekig,
Szoríts egy életnek tűnő varázslatos pillanatig.
Szoríts magadhoz undorral és vággyal,
S kacagva zokogj az élet iróniájával.
Csak Szoríts,és szoríts amíg még szoríthatsz,
Mert hamarosan csupán gyűlölve sirathatsz.
2010. október 11., hétfő
2010. június 5., szombat
Magány
Egyedül vagyok. Száműztem magam egy sötét, és szűk végeláthatatlan világba. Nincs itt senki. Csak a négy fal, és jómagam. Tehetetlen vagyok. Egyre inkább kezdek megőrülni a sötétben való gubbasztás végett. Félek...Félek a magánytól, és félek a társadalomtól. Gyötrelmes küzdelmet vívok önmagammal, habár jól tudom, innen csak vesztesként távozhatok. Keserves zokogásba kezdek, mint egy védtelen kisgyermek. Egyszer csak arra eszmélek, mintha valami hozzám ért volna. A következő pillanatban, már azon kapom magam, hogy szép lassan körbe fonódott rajtam egy pszichedelikus csúszómászó, és óvatosan elkezd szorítani. Minden egyes roppanás egy könnycsepp. És minden egyes könnycsepp ízét kiélvezi. Érzem, ahogyan kifacsarja belőlem az életet. Minden értéket, minden szépet, és jót. Az önbecsüléstől megkezdve, a legmélyebben eltitkolt érzelmeket...mindent. Végül nem marad más, csak a keserűség, egy üveg jéghideg whisky néma társaságában.
2010. április 3., szombat
Álom
Érzelmekkel teli, élethű, mégis valótlan eseménysorok. Melyek néhol hiányosak, mégis úgy kerek egészek, ahogy mi magunk megalkotjuk őket. Egy hely, hol a változás szele percről-percre más irányból fúj,s érthetetlenül kavarog. A tudat alatti szabadság otthona, hol kígyóháton elvágtázhatunk az örökélet forrón izzó tavához. És ha meguntuk az örök fiatalságot, a szent szerelem nevében Ámor vérét vesszük, s azt kortyolgatva járjuk el az ősi haláltáncot. Önelégült arccal vigyorgunk a másikra, vagy épp saját lelki tükrünkbe, amikor egy fénycsóva szeli át a teret, mint egy bősz szamuráj, ádáz ellenségének vastag mellvértjét, véget vetve ezzel az önkívüli, tudatlan, spirituális szabadságnak.
Idomított szent háború
Egy nyárvégi délután magányosan sétáltam a megszokott úton, amikor egyszer csak egy hatalmas szakadék szélén találtam magam..
Eltűnt az út. Kétségbe esve próbálkozok tovább menni, de hiába. Nincs hova. Mintha főhős lennék egy felkapott közhelyekkel teli tragédiában, aki elérkezett küldetésének végére. Ez lenne az? Csak ennyi lett volna? Nem…
Így nem érhet véget. Egyre jobban zihálok a rémülettől,amikor lassacskán körvonalazódik előttem az út folytatása. Egy hidat, vagy kötelet próbálok keresni,amivel átlendülhetnék a túloldalra, de hasztalan. Ijedten indulnék vissza mindennek az elejére, a kezdetek kezdetére, de ahogy megfordulok, szembe néz velem egy hatalmas
vasrácsokkal zárt kapu, melynek lakatjához nincs kulcsom. Csodára várok. Reménykedek hátha jön egy óriás, aki levágja azt az átkozott lakatot rozsdás fejszéjével,és vissza enged. De ha nem bírna el vele, akkor kedvesen a vállára venne, és mosolyogva átsétálna velem a sötét végeláthatatlan szakadékon keresztül a másik oldalra. Gyermeki ábrándomból felébredve próbálkozom kiutat találni ebből tébolyult helyzetből. A sűrű dermesztő köd miatt alig
látni valamit. A távolból állatok ordítását hallom, ami egyre csak közeledik. Már látom őket. Ahogyan
az állatokat, úgy az út másik felét is egyre tisztábban kezdem látni,közvetlen alattuk. Érte
harcolnak, vagy rajta, nehéz eldönteni. A gigászi méreteket öltő vadak úgy marcangolják egymást, mint éhes keselyűk az egykor hatalmas, és dicső állatok bomladozó tetemeit. Bősz oroszlánok ádáz harca,
melybe akaratom nélkül keveredtem. Rémülten figyelem szent háborújukat, de ők
megnyugtató tekintettel néznek le rám. Szinte hallom ahogyan suttogják : Ne félj, nem eshet bántódásod, itt vagyunk, és vigyázunk rád. Segíteni akarnak, hogy tovább juthassak, de mégis...Éles karmaikkal, és heves küzdelmükkel egyre inkább lerombolják,és csúf,
törmelékes rommá változtatják ezt a szerény kis világot, melyből végül nem marad más, mint egy rideg, kőszikla daraboktól hemzsegő áll Nirvána.
Eltűnt az út. Kétségbe esve próbálkozok tovább menni, de hiába. Nincs hova. Mintha főhős lennék egy felkapott közhelyekkel teli tragédiában, aki elérkezett küldetésének végére. Ez lenne az? Csak ennyi lett volna? Nem…
Így nem érhet véget. Egyre jobban zihálok a rémülettől,amikor lassacskán körvonalazódik előttem az út folytatása. Egy hidat, vagy kötelet próbálok keresni,amivel átlendülhetnék a túloldalra, de hasztalan. Ijedten indulnék vissza mindennek az elejére, a kezdetek kezdetére, de ahogy megfordulok, szembe néz velem egy hatalmas
vasrácsokkal zárt kapu, melynek lakatjához nincs kulcsom. Csodára várok. Reménykedek hátha jön egy óriás, aki levágja azt az átkozott lakatot rozsdás fejszéjével,és vissza enged. De ha nem bírna el vele, akkor kedvesen a vállára venne, és mosolyogva átsétálna velem a sötét végeláthatatlan szakadékon keresztül a másik oldalra. Gyermeki ábrándomból felébredve próbálkozom kiutat találni ebből tébolyult helyzetből. A sűrű dermesztő köd miatt alig
látni valamit. A távolból állatok ordítását hallom, ami egyre csak közeledik. Már látom őket. Ahogyan
az állatokat, úgy az út másik felét is egyre tisztábban kezdem látni,közvetlen alattuk. Érte
harcolnak, vagy rajta, nehéz eldönteni. A gigászi méreteket öltő vadak úgy marcangolják egymást, mint éhes keselyűk az egykor hatalmas, és dicső állatok bomladozó tetemeit. Bősz oroszlánok ádáz harca,
melybe akaratom nélkül keveredtem. Rémülten figyelem szent háborújukat, de ők
megnyugtató tekintettel néznek le rám. Szinte hallom ahogyan suttogják : Ne félj, nem eshet bántódásod, itt vagyunk, és vigyázunk rád. Segíteni akarnak, hogy tovább juthassak, de mégis...Éles karmaikkal, és heves küzdelmükkel egyre inkább lerombolják,és csúf,
törmelékes rommá változtatják ezt a szerény kis világot, melyből végül nem marad más, mint egy rideg, kőszikla daraboktól hemzsegő áll Nirvána.
A XXI. század
Íme: a XXI. század.
Egy erkölcsi fertő, hol a 12-éves alkoholistától a 60-éves kis mamáig minden fajta életforma meg található. Ahol minden ember egyedi, mégis mindenki ugyanolyan ruhában jár.
A titkolt vérrel írt törvények világa, a hierarchia ne tovább-ja.
Íme: a XXI. század.
Egy állszent hely, ahol mindenki álomvilágban él a saját légvárában, amit képzeletbeli sánccal, vizes árokkal vesz körül, miközben minden vasárnap üres szövegeket mormol, és azt hiszi, ezáltal jobb emberré válik.
Íme: a XXI. század.
Egy halálos ítélet, ahol mindenki öngyilkost játszik, mégsem meri meghúzni azt a bizonyos ravaszt, mert fél. Fél, hogy talán a vasárnapi állszentség nem volt elég ahhoz, hogy, a fellegvár megmaradjon. Fél, hogy talán csak a bizarr sötétség marad, és a fellegvár romba dől.
Íme: a XXI. század.
Egy szellemi roncs, egy mechanikai zűrzavar. Ahol a jó testvérek egymás zsebpénzét lopják, miközben szüleik szexuális forradalmárt játszanak. Ahol a halál lassacskán közhelyé válik, s már-már az emberek jobban félnek a kezdettől, mint a végtől.
Egy erkölcsi fertő, hol a 12-éves alkoholistától a 60-éves kis mamáig minden fajta életforma meg található. Ahol minden ember egyedi, mégis mindenki ugyanolyan ruhában jár.
A titkolt vérrel írt törvények világa, a hierarchia ne tovább-ja.
Íme: a XXI. század.
Egy állszent hely, ahol mindenki álomvilágban él a saját légvárában, amit képzeletbeli sánccal, vizes árokkal vesz körül, miközben minden vasárnap üres szövegeket mormol, és azt hiszi, ezáltal jobb emberré válik.
Íme: a XXI. század.
Egy halálos ítélet, ahol mindenki öngyilkost játszik, mégsem meri meghúzni azt a bizonyos ravaszt, mert fél. Fél, hogy talán a vasárnapi állszentség nem volt elég ahhoz, hogy, a fellegvár megmaradjon. Fél, hogy talán csak a bizarr sötétség marad, és a fellegvár romba dől.
Íme: a XXI. század.
Egy szellemi roncs, egy mechanikai zűrzavar. Ahol a jó testvérek egymás zsebpénzét lopják, miközben szüleik szexuális forradalmárt játszanak. Ahol a halál lassacskán közhelyé válik, s már-már az emberek jobban félnek a kezdettől, mint a végtől.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
