Magány

Egyedül vagyok. Száműztem magam egy sötét, és szűk végeláthatatlan világba. Nincs itt senki. Csak a négy fal, és jómagam. Tehetetlen vagyok. Egyre inkább kezdek megőrülni a sötétben való gubbasztás végett. Félek...Félek a magánytól, és félek a társadalomtól. Gyötrelmes küzdelmet vívok önmagammal, habár jól tudom, innen csak vesztesként távozhatok. Keserves zokogásba kezdek, mint egy védtelen kisgyermek. Egyszer csak arra eszmélek, mintha valami hozzám ért volna. A következő pillanatban, már azon kapom magam, hogy szép lassan körbe fonódott rajtam egy pszichedelikus csúszómászó, és óvatosan elkezd szorítani. Minden egyes roppanás egy könnycsepp. És minden egyes könnycsepp ízét kiélvezi. Érzem, ahogyan kifacsarja belőlem az életet. Minden értéket, minden szépet, és jót. Az önbecsüléstől megkezdve, a legmélyebben eltitkolt érzelmeket...mindent. Végül nem marad más, csak a keserűség, egy üveg jéghideg whisky néma társaságában.